Lóska Sándor egy igazi élő legendája Debrecennek. A legtöbben talán a villamosokat és egyéb járműveket foggal elhúzós mutatványai által ismerhetik, de ezek igazából már csak a habot jelentették az örökös Toldi Miklós-bajnok erősember, erőemelő és korábbi nehézatléta sportkarrierjének ama bizonyos tortáján.
Személyes indíttatástól sem mentes ez az interjú. Történt ugyanis még valamikor a kétezres évek elején, hogy a Debreceni Egyetem “újkolijának” konditermében edzettem, amikor betoppant Lóska Sándor. Teljes életnagyságában, talán közel mindenkori csúcsformájához. Még az is lehet, hogy a gépeket többnyire csak törölközőtartónak használó, az edzőtermi edzést csak kötelező tesiként (akkor még lehetett ilyet) letudó többség fel sem ismerte. Debrecen akkori legerősebb embere talán észrevehette, hogy megbámultam, mert bemelegítés és némi szemlélődés után odalépett hozzám: “Szia, tudnál nekem egy kicsit segíteni?” Naná, gondoltam, részemről a megtiszteltetés. A feladat nem volt bonyolult, le kellett nyomnom Sanyi vállát, miközben kábeles tricepszlenyomást végzett. Húsz év után is inspiráló ezt felidézni, és ha már akkor tegeződtünk, miért is váltanánk hivatalos formára. Meg aztán szegről-végről (inkább csak végről) sporttársak is vagyunk.
Interjúalanyunk erejénél csak a szerénysége nagyobb, így némi unszolásra is szükség volt, hogy szóra bírjuk. De sikerült? Mi az hogy! Közel két óráig állta a sarat törzshelyén, egy józsai kávézóban.
Lassan két évtizede nem vagy már reflektorfényben, mi történt azóta veled?
Erősember versenyeken 2001-ben indultam utoljára. 2003-ban, negyvenegy évesen foggal elhúztam egy kamiont 46 méterre, majd 2007-ben beszálltam a veterán atlétikába. Versenyeztem kalapácsvetésben és különböző nehéz súlyok dobálásában. Többször is nyertem, és csúcsokat állítottam fel a korosztályos versenyeken, de 2013-ban abbahagytam. Részben azért is, mert indultam volna egy szenior atlétikai világbajnokságon, de anyagi okok miatt ez nem jött össze. Akkor egy kicsit be is sokalltam, hogy csak feleslegesen szaggatom magam. Onnantól viszont maradtak a konditermi edzések és a fogáserő versenyek – utóbbiban még öt-hat évvel ezelőtt is sikerült nyernem.
Mikor vonultál vissza végleg?
Azt, hogy versenyezzek, sokszor egy-egy betegség sem állította meg. 2010-ben, a kialakult hátsófali infarktusom után még visszatértem az atlétikához. Majd 2013-2014 körül, amikor fogáserő-versenyeken indultam, egy ér elzáródott a jobb lábamban, és a térdem alatt azóta sincs működő artéria. Hajszálerek látják el vérrel, és ez behatárolja a lehetőségeimet, mert a mindennapi élethez elég, de például futni már nem tudok vele.
2016-ban még bírta a dereka. Apolló-rudas felhúzás, 205 kg-mal 8 ismétlés:
Szerepet játszhatott az egészségügyi problémáidban az élsport?
Nem feltétlenül. Az érsebész szerint ha nem sportoltam volna aktívan, akkor rosszabb lenne most a helyzet. Mert akkor a kapillárisok és a hajszálerek sem fejlődnek így ki, és műteni kellett volna a lábamat. Ezután lett még más problémám is. A Covid idején olyan oltást kaptam, amit keringési problémákkal küszködőknek nem is lett volna szabad beadni, mert embóliát és trombózist okozhat. Na, ez utol is ért engem, tüdőembóliát kaptam. És ahogyan az infarktus, úgy és ez sem múlt el nyomtalanul. Ez a három betegség pedig már megálljt parancsolt a verenyzésnek.
Azért hetente kétszer még lemész az edzőterembe. Milyen gyakorlatokat végzel jelenleg?
Az egyik nap csak átmozgatás jelleggel felsőtestet, míg a másik napon láb- és törzsedzéseket végzek gépekkel. Sokkal kényelmesebb lettem, és a fizikai korlátokból adódóan nem is tudok már guggolni sem. Mindenesetre jól elvagyok a kondigépekkel.
“Gyógytorna” 72 kilóval Lóska Sándor-módra (2021. április):
Mesélsz egy kicsit a családodról? Mert abban a nagyon kevés interjúban, amit találtunk rólad, nem igazán esik szó róluk
Harminchat éve vagyok házas, két gyermekünk van. Ádám harmincnégy éves, akitől két unokám született, egy kisfiú és egy kislány. Sajnos/szerencsére egy éve kapott egy jó lehetőséget Detroitban, az USA-ban, ahol autóinformatikai fejlesztésekben dolgozik. De már nagyon várjuk, hogy októberben mehessünk hozzájuk látogatóba.
A lányom, Eszter harminckét éves, vadgazdamérnöki szakot végzett, hatalmas állatbarát. Lovastanyát üzemeltet nem messze Józsától a Rákóczi-kertben, ahol gyerekeket oktat lovaglásra. De nemcsak a lovakat imádja, hanem a kecskéket, nyulakat, kutyákat és macskákat is. A feleségemet pedig ha röviden kell jellemeznem, azt mondanám róla, hogy egy meglehetősen állhatatos típus. Elsősorban azért, mert ennyi időn át kitartott mellettem, de az sem utolsó dolog, és manapság már ritkaságszámba megy, hogy mindig az első munkahelyén, egy kutatólaborban dolgozik.
A gyerekek részéről volt érdeklődés az erősportok iránt?
Régebben, amikor még szerveztem Toldi-versenyt gyerekeknek, akkor a fiam is indult, és a korosztályában meg is nyerte azt. De valamiért abbamaradt a sport iránti szenvedélye. A lányom már egy kicsit másabb volt, mert mindig is mozgott, pörgött, és inkább ő örökölte a sport szeretetét tőlem. Röplabdázott, és nagyon jó is volt benne, de jött a lovasmánia, és kiszorított minden más sportot az életéből.
Te mivel foglalkozol jelenleg?
Építészmérnök a szakmám, és az építőiparban dolgozom. Most éppen a BMW-gyár építésben veszek részt, de nagyon sok debreceni épülethez volt már közöm. Ott voltam a Főnix Csarnok, a berettyóújfalui gyógyfürdő építésénél, valamint a repülőtér bővítésénél is.
Vissza a sportra. 1968 óta létezik Magyarországon az erőemelés, néhány évvel megelőzve a testépítést. Hogyan ismerkedtetek a szocializmusban ezekkel az új sportágakkal?
Ózdon születtem, és ott is nőttem fel, majd egy év katonaság után költöztem Budapestre, ahol megkezdtem az egyetemet. Akkoriban már dobáltam a kalapácsot, de nem volt olyan edző, aki értett is volna hozzá, és míg a katonaéveimet töltöttem, annyira elment a mezőny, hogy abból ki is estem. 1984-ben ajánlották, hogy próbáljam ki az erőemelést, ez akkoriban még a testépítéssel együtt párhuzamosan ment. Voltak, akik erősebbek, míg mások izmosabbak akartak lenni, és egy idő után a versenyeken is szétvált a két sportág. Én egy 11. kerületi, koszos pincébe kezdtem lejárni, ahol Langermann Pétertől, a hazai erőemelés egyik atyjától lehetett tanulni. Óriási szakmai felkészültségű ember volt, ez akkor nagyon nagy dolognak számított. De el sem tudjátok képzelni, mennyire puritán volt ez a terem. Rengeteg vas, kocsikerék és házilag eszkábált cucc segítette az edzéseinket. Lelkesek, fiatalok voltunk, és mindent összebarkácsoltunk, amire szükségünk volt. Bár télen nem volt fűtés, és 12-13 fokban kellett edzenünk, annak azért nagyon örültünk, hogy nyáron sem ment 18 fok fölé a hőmérséklet.
Tizennyolc évesen nyomtál fekve 140 kilogrammot, guggoltál 200 kilóval, felhúzásban pedig 230 kg-ot teljesítettél. Mennyi volt az súly, amit megmozgattál, amikor elsőként mentél le az edzőterembe?
Tizennégy évesen kezdtem el súlyzókkal edzeni atlétaként, és már fiatalabb koromban is sportoltam. Amiket említettél, azokat tizennyolcéves koromban teljesítettem úgy, hogy azért megelőzte négy év kalapácsvetés és kondíció. A kalapácsvetésben volt súlyemelés, fekvenyomás, guggolás, felhúzás, szakítás, felrántás és forgatás is. Nem tudom pontosan megmondani, mennyi volt az első súly, de körülbelül olyan hetven-nyolcvan kilogramm körül lehetett. Vidéki gyerek vagyok, egy kis családi házban nőttem fel, ahol az apámmal mindig barkácsoltunk valamit. Volt saját gyártású trapézhintám a diófán, és azon lógtam, tornáztam, amikor csak lehetett. Állítom nektek, hogy a fogáserőmnek az alapjait ott szereztem meg.
Lejártál a terembe, megismerkedtél az erőemeléssel, de hogyan jöttek a versenyek?
Már 1984-ben azzal az elhatározással mentem le az edzőterembe, hogy én versenyezni fogok. Pár hónap edzés után már indultam is egy kétfogásos erőemelő versenyen, ahol fekvenyomásban 170 kilogrammot, guggolásban 240 kilogrammot értem el. Majd egy évre rá, 106-107 kilósan egy háromfogásos, nem ruhás versenyen, hagyományos stílusban a következő eredményekkel zártam: fekvenyomás 190 kilogramm, guggolás 275 kilogramm, felhúzás 330 kilogramm. Ez a 330 kilogramm egyébként junior világcsúcs is volt, de ez csak akkor derült ki, amikor tagja lettünk a nemzetközi szövetségnek.
Van egy hosszú ideje tartó vita a felhúzás konvencionális (keskeny terpesz, karok a lábak mellett, kívül) és szumó (széles terpesz, karok a lábak között, belül) technikája között. Te melyiket preferálod?
A szumó technikával húzást gyakorlatilag én kezdtem el Magyarországon, még 1987-ben. Külföldi lapokban láttam, hogy vannak olyan sportolók, akik széles terpeszben húznak, szűk fogással. Mérnökemberként kimatekoztam magamnak, hogy mivel magas vagyok, és viszonylag hosszúak a karjaim is, nekem ez a technika kedvezőbb lehet. Hiszen nem kell olyan mélyre nyúlni a súlyért, mint a hagyományos módszernél. Szumóban a legtöbb, amit húztam az 375 kilogramm volt, egy verseny előtti felmérő edzésen. A megmérettetésre sajnos már nem jutottam el, mert derékfájás miatt eltiltottak az orvosok. De megtudtam, hogy 907,5 kilogrammos összetettel (guggolás, fekvenyomás és felhúzás összesen – a szerk.) nyerték meg a versenyt, ami nekem a felmérésen nem maximumig terhelve is 910 kg volt.
Ez már speciális ruhás verseny volt?
Igen, az volt, de nagyon kezdetleges felszerelésekkel. A ruhák rám nem is voltak jók, mert vékonyabb és magasabb voltam az átlagnál, és nem is volt erőemelő alkatom. 1990-ben az első nemzetközi versenyen, Hollandiában kezdődött el a ruhás történet, ahol végül bronzérmes lettem. Ekkor vettem az első ruhámat, de – ezt azért nem olyan egyszerű ám felvenni, mint egy hagyományos ruhadarabot – nagyon rutintalanok voltunk, szokatlan volt, és még a derekamat is meghúztam, nem is tudtam jól teljesíteni. De ha nincs ez a sérülés, akkor az ezüstérem is meg lehetett volna. Később indultam még fekvenyomó versenyen is, ahol 245 kilogramm volt a legjobbam.
Volt két Toldi-bajnokság, amit egyedül megnyertél, örökös Toldi-bajnok vagy, és le is győzted Fekete Lászlót. Milyen emlékeid vannak arról az időszakról?
Maga a bajnokság 1986-ban indult el, és én csak a következő évben vettem részt rajta. Addig nem is hallottam róla, csak egy újságban olvastam, hogy Visegrádon lesz ilyen. A verseny napján Kalocsán voltam a bátyámnál, onnan indultam el stoppal, de mire odaértem, már javában tartott, így nevezni sem tudtam. De azért az eredményhirdetés után kipróbáltam, hogy milyen lehet nyújtott kézzel kitartani a két petrencés rudat. Ezt látva az újságírók azt a címet adták a Képes újság tudósításának, hogy „Máris van ellenfele Toldi Miklósnak?”.
1987-ben és 1988-ban már odaértem a kezdésre, és mindkét versenyen első lettem. Kétszer nyertem Toldi-választást egyedül, majd harmadszor , ’89-ben holtversenyben nyertünk Feketével (később ő is háromszor nyert). Ekkor diplomáztam, és a három hónapos kisfiam is lekötötte a figyelmemet, így nem annyira az edzés volt az elsődleges az életemben. Viszont Fekete erre a versenyre már nagyon keményen készült, és egy év alatt a rengeteg sonka és a bableves hatására már 150 kilogrammos versenysúllyal érkezett. A malomkődobásban 7 centivel teljesített többet nálam, a rúdtartásban viszont közel másfél percet rávertem, de a bírók nem akartak súlyozni, így holtversenyben győztünk.
Lóska Sándor a petrencés rúddal az 1989-es Toldi-választáson:
Ez a két versenyszám volt?
Akkoriban csak ez a kettő volt. Ezután én már nem is indultam, csak a szervezésben vettem részt. Visszatérve Feketére, kétszer nyert 91-ben és 92-ben, így ő is megkapta az örökös címet. Akkoriban felmerült, hogy összecsapunk versenyen kívül is, na de erre ő már nem volt hajlandó. Pedig amikor erre az esetleges ütközetre készültem, 4,93 métert dobtam a malomkőnek kinevezett 50 kilogrammos orosz tárcsával, amit Magyarországon azóta sem dobott meg senki.
A petrencés rúd tartásban sosem tudtak megverni, és más, hasonló jellegű fogásokban sem. A nagy gerundiumos feladatot pedig senki sem csinálta utánam. Ez arról szól, hogy tizenkét másodpercig kell nyújtott kézzel kitartani a 8 kilogrammos nagy gerundiumot, majd fej fölött tizenkétszer megforgatni, ezután megtartani tizenkét másodpercig, majd a másik irányba is ugyanennyiszer megforgatni és megtartani ugyanennyi ideig.
Ez már a sci-fi kategória.
Később még erőbemutatókon is megcsináltam, és ráadásként még kicsit tovább is tartottam. Nem tudok olyanról, aki ezt is utánam tudta volna csinálni. De persze ez is mind gyakorlás kérdése volt, mint ahogyan minden más.
Toltad a határaidat?
Igen mindig, és ez volt a lényeg, hogy mindig feszegessem a határokat.
Húztál foggal kamiont, repülőt, teherautót is, és elhúztál egy 100 tonnás villamost is. Áruld el, kérlek, egy földi halandónak, hogy mi visz rá egy embert ilyesmikre?
Mi más lehetne, mint hogy teljesen elborult az elmém. Épeszű ember nem gondolkodik ilyenen. Igazából az, amit az előbb beszéltünk, hogy mindig toltam a határaimat. A foggal húzást Nick Árpi barátomnál láttam először, és megtetszett nagyon. Ő azt a technikát alkalmazta, hogy a kötél végére csinált egy bumszlit, amire ráharapott, úgy húzta el a tárgyakat. Én pedig elkezdtem magamhoz idomítani az egészet. Kitaláltam, hogy egy heveder végére teszek egy hurkot, majd egy átfúrt tömör gumilabdán áthúztam a hevedert. A gumilabda belefeszült a fogaim belső oldalára, és úgy haraptam mellette rá a hevederre, így ez egy kicsit elosztotta a terhelést. Egy Skoda 120-s kocsit húztam először, majd egyre növeltem a terhet, jött egy teherautó majd egy repülő. 1994-95 körül megkeresett a Colgate, hogy a szájápolási hónap apropójából milyen jó lenne egy foggal húzós akciót csinálni. Lebeszéltük a DKV-val, hogy adnak egy villamost, amit akkor sikeresen el is húztam.
Majd ’98-ban újból felkerestek, hogy ismételjünk, de kéne valami nagyobb durranást csinálni. Akkor 80 tonna volt a legnagyobb súly, amit foggal elhúztak, így arra gondoltam, hogy ha már lúd, akkor legyen kövér, és próbáljunk meg többel. Állítsunk ki négy villamost, az 100 tonna súly lesz. Nagyon sokat készültem és edzettem rá. Hát- és nyakizomgyakorlatokat végeztem, a foggal húzást pedig evezőcsigán modelleztem. A fogorvosom készített nekem egy műanyagbetétes fogvédőt, ami a különleges húzásoknál jó szolgálatomra volt.
A villamos húzásánál nem is a fogam, hanem a nyakam volt a kritikusabb pont, de megtaláltam az optimális pozíciót: kitámasztottam a homlokomat, és hátra toltam, hogy ne törje be a nagy súly. Többször átállítottam a villamosokat, találgattam a távot, a hosszúságot, majd amikor azt éreztem, hogy jó lesz, akkor leszedték az áramszedőket, hogy még véletlenül se merüljön fel senkiben, hogy rásegítést alkalmaztam. Ekkor eljutottam arra a szintre, hogy már semmit sem láttam. Vagyis egy dolgot igen, a Colgate-es molinót a villamos orrán. Nekikezdtem, közben úgy visítottam mint egy disznó, de csak sikerült húsz méterre elhúznom. Hogy hogyan? Azt a mai napig nem tudom, talán beindult a csőlátásom. Az RTL Fókusz című műsora rögzített ezt a mutatványt, a következő évben pedig bekerültem vele a Guinness-rekordok könyvébe is.
Mit szólt a család ezekhez az őrült ötleteidhez?
Megszokták a hülyeségeimet, de persze mindig is támogattak. A két gyerek – a felvételen hallható is – a villamos elhúzásánál is szurkolt. Ezek egyszeri dolgok az életben, bár – jut eszembe – még 2003-ban is elhúztam egy 16,5 tonnás hűtőkamiont 46 méterre. Hogy ez mekkora súly volt, jól érzékelteti, hogy a közönség soraiból négy férfi megpróbálta a hevederre akaszkodva megmozdítani a kamiont, de nem sikerült nekik.
Volt olyan az életedben, bármilyen kihívás, amit szerettél volna teljesíteni, de nem jött össze?
Persze, hogy volt. Kijutni csúcsformában az erőemelő versenyre, de nem jött össze. Csúcsformában veterán atlétikában világbajnokságot nyerni, nem jött össze. Persze nagyon sok minden sikerült, de nem mindig úgy, ahogyan szerettem volna. Saját ötletű edzőtermem is volt itt, Debrecenben, de kitúrtak belőle. Igaz, nem sokkal utána be is csődölt.
Mit gondolsz, miért van annyi elhízott ember Magyarországon? Miért nem sportol a nagy átlag?
Ez szerintem igény kérdése. Amikor én elkezdtem, akkor messze nem volt ennyi lehetőség a sportolásra. Viszont azt látom, hogy most sokkal többen eljárnak edzőterembe, mint a mi időnkben. Csak akkoriban komolyabban vették az emberek, akik pedig most járnak, közülük sok a hobbista. Lemennek a terembe, mert az a divat. Nyomkodják a telefonjukat, és ha nem posztolják a közösségi médiába, akkor az olyan, mintha meg sem történt volna. Egyre nagyobb biznisz lett az edzőterem. Az én fiatal koromban az volt a menő, aki komolyan sportolt. Még voltak műhelyek, utánpótlásbázisok, és azt gondolom, hogy ezeket verték mára szét.
Az étkezést mennyire vetted komolyan, mennyire figyeltél rá?
Sosem ettem annyira nagy mennyiséget, nem is volt rá szükségem, és nem is bírtam. Egy nap maximum négyszer étkeztem, és igazából bármit megehettem. Ez a táplálkozási kultúra még akkoriban nem volt ennyire kiforrva, mint ma. Akkor még Sportrobit (borzasztó, csirízhez hasonló állagú fehérjepor a ’80-as évekből – a szerk.) ittunk, és persze voltak már vitaminkészítmények is.
A dopping már akkor is szerepet játszott az erőemelésben?
Valamilyen szinten mindig is benne volt, van és nyilván benne is lesz. Mint ahogy szinte mindenki, természetesen én is kipróbáltam doppingszereket, de a mi időnkben használt mennyiséget a mai sportolók már kiröhögnék a sportolók. Napi négy-öt szem Nerobolnak megfelelő anyagot és mellé heti egy 75 mg-os Anavar injekció, és ezt is csak kétszer három hétig egy évben, a felkészülés elején. Ma már ezeknek a sokszorosát használják.
Többször vizsgáltak, és sohasem buktam meg, de nem amiatt, mert eltussolták az eredményt, hanem mert nem volt mit kimutatni. Igazából nem is éreztem azt, hogy szükségem lenne a szerekre, mert nélkülük is tudtam fejlődni. Most meg ott tart a dolog, hogy egy nap többet használnak, mint akkor én egy hónap alatt, és csodálkoznak, ha belehal valaki. Mert ha altatóból beveszel egy nap két szemet, akkor jól alszol tőle. De napi húsz szem már halálos is lehet. A dopping is egy üzlet, és nehéz beszerezni az eredeti terméket. Ezért olyan sufnituningok alakultak, hogy nem is lehet már tudni milyen összetevőket tartalmazó szereket készítenek. Jobb esetben hatástalanok, rosszabb esetben pedig tönkreteszik az embert.
A mostani erőemelésről mit gondolsz? Azért szépen hozzák az érmeket a versenyekről.
Van néhány fanatikus, aki nem kíméli magát, és a saját anyagi helyzetét sem. Mert ahogy régen, most sincs komoly anyagi támogatás benne. Erőemelésből biztos hogy nem, de testépítésből talán egy bizonyos szint felett meglehet élni. Persze ehhez nem árt a szponzori támogatás, és ha mellette még személyi edzéseket is vállalnak.
Mikor történt a kenyértörés közted és Fekete Laci között? A kezdetektől fogva volt ellentét?
Igen, mert Fekete mindig többnek gondolta magát mindenkinél. Leíratta minden lehetséges helyen, hogy ő a világ legerősebb embere, de igazából sosem érte el az a címet. Állítom, hogy azért futott be ő ennyire a médiában, mert pontosan beleillett abba a kissé faragatlan, nagyszájú kategóriába, ami hozta a nézőszámot. Megcsinálta, lelke rajta. Mindezek mellett semmi bajom vele, és a legjobbakat kívánom neki.
Ha már nagyszájúság, az erős embereket időnként betémadják a bizonyítási vágytól fűtött figurák. Veled előfordult ilyesmi?
Mindig kerültem ezeket a dolgokat, pedig még portásként is dolgoztam a budapesti éjszakában. Világéletemben nyugodt ember voltam, amit talán sokan a gyengeség jeleként értelmeztek. Mindezek ellenére alig-alig volt szükség az erőm demonstrálására, tettlegességig nem is fajultak ezek a helyzetek.
– Szilágyi Szabolcs, Rontó Judyt –
Ezek is érdekelhetnek:
„Sohasem késő elkezdeni a sportot” – interjú Zilai Sándorral, a debreceni thai box-legendával
